Egyetlen dance cottbus,

Egyetlen dance cottbus napon úgy éreztük, az Isten is egymásnak teremtette őket. Történet és módszer, avagy a presszó és presso.

A magyar játékfilm igazi tétje már régóta az, hogyan tud erényt csinálni a szükségből. Ez a film is erre tesz kísérletet. A filmes eszközök redukciójára és az ábrázolás intenzitásának emelésére törekszik.

Mesterségesen megfosztjuk magunkat a helyszín- és a plánváltás bevált eszközeitől, így nem marad más, mint a színészi eszközök, a szöveg, a belső ritmus és belső vágás használata. Ez a módszer a feszültségteremtő erőket zárt térbe szorítja, és szigorúan betartja az ábrázolás terének határait is.

A kamera egyetlen gépállásból, lemondva az esztétizáló képelgés szinte valamennyi technikai eszközéről, akár egy rezzenéstelen szempár, figyeli történetünket. Egy presszóasztal köré véletlenszerűen csoportosuló emberek történetét, majd egy éven át.

Nyolckor nyit, de akkor zár, mikor az utolsó vendég is távozott.

Az asztalnál folyamatosan váltják egymást a vendégek. Egy idő után fedezzük fel az ismétlődéseket, a presszó életének ritmusát.

Felismerjük a visszatérő alakokban a történet szereplőit, a törzsvendégeket, az egyszerűnek induló, de egyre bonyolódó történetszövevény összefüggéseit.

Az asztal egymást váltó vendégeinek történetei lassanként egyetlen történetté fonódnak össze.