Azt nézd szobalány algír központjában
Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Zrt. Sokáig azt hittem, azt akarja ezzel mondani, hogy ha az ember kitartó a nehéz időkben, végül elnyeri a jutalmát.
Ám ahogy az anya szavai esetén gyakorta megesett, idővel rájöttem, hogy ez a szólás más jelentéssel is bír: amikor minden zűrzavaros körülötted, és mindenki a viharos hullámokra figyel, nagyszerű lehetőséged nyílhat arra, hogy megszerezd, amit akarsz. Valamiért ez a mondás ugrott be, amikor ma e-mailt kaptam valakitől, akit alig ismerek: Egy órakor befutunk Port Vauban-ba, de csak feltöltjük a hajó készleteit, és már fel is szedjük a horgonyt.
Ha továbbra is aktuális a kérése, itt az idő! Csatoltam ingyenes szellemi társkereső belépőkártyát, amellyel a fedélzetre léphet. Jóformán nem is reméltem már, hogy hallok az illető felől, úgyhogy először megkönnyebbültem, ám aztán rémülten láttam, hogy már dél is elmúlt. Sietve közöltem francia munkatársaimmal a nizzai stúdióban, hogy ki kell hagynom a forgatás végét ünneplő bulit, mivel akadt egy kis elintéznivalóm Antibes-ban — persze azonnal azt feltételezték, hogy valami romantikus légyottra megyek, és hallottam, ahogy azt suttogják: la americine mystérieuse, 1 miközben a kocsim felé igyekeztem.
A déli csúcsforgalom azt jelentette, hogy meg kellett küzdenem a busz- és teherautó-sofőrökkel, illetve a többi helybelivel, akik mind veszettül rohantak, nehogy lekéssék a déjeuner 2-t. Az egyik dugóban azonban tudatosan szemügyre vettem a tájat, és így sikerült kissé összeszednem magam.
Mert akárhányszor volt is már részem ebben a látványban, változatlanul elakad a lélegzetem attól, ahogy a Riviéra intenzív, mégis gyengéd napfénye lángra lobbant és szédítően tökéletessé varázsol minden színt, amit csak megérint.
CamilleAubray-A Picasso Kaland
A lépcsőzetesen emelkedő hegyoldalakhoz bújó, cukorkaszínűre festett kőházak cseréptetőinek gránátalmavöröse, a tengerparton és a hegyoldalakon növő, sűrű fenyőerdők zöldje, és azt nézd szobalány algír központjában a kék, a végtelen kobaltkék égbolt a fejem fölött, meg a partot nyaldosó végtelen, akvamarinkék víz — ezek a színek mind összeérnek, egymásba nyúlnak, hogy elmosódott akvarell-ölelésbe forrjanak össze az ibolyakék láthatáron. Elfulladó lélegzettel érkezem meg a találkozó helyszínére, attól tartva, hogy a hajó már kifutott.
Beállok az első üres parkolóhelyre, kipattanok a kocsiból, és spárgatalpú vászoncipőmben halkan elsietek egy park mellett, ahol idős férfiak kártyáznak a fák alatt álló piknikasztaloknál, a csillag alaprajzú erőd kőfaláról visszaverődő vörös fényben — ez az erőd őrizte bástyáival a partot évszázadokon át.
A világ legnagyobb jachtjai közül jó néhány itt horgonyoz ebben az exkluzív társkereső jumo — némelyiknek olyan bonyolult a fedélzeti rendszere, hogy inkább tűnik űrállomásnak, mint hajónak. Hunyorogva elnézem a hangzatos neveket viselő luxusjachtokat, amelyek büszke tulajdonosai jól ismert személyeknek számítanak errefelé: akad köztük arab herceg számos fiúgyermekkel, elvonultan élő amerikai szoftvermágnás, hivalkodó orosz olajkirály… Valósággal izzik a levegő az itt felhalmozódott rengeteg pénztől és hatalomtól.
A dokk végén lévő helikopter-leszállóhelyre épp leereszkedik egy fürge, szitakötő-ügyességű kis például a vita egy társkereső oldalon. Végre rátalálok a keresett hajóra: a Le Troubadour nevet viselő, királykék testű, csillogó aranyozott korlátokkal ellátott, háromfedélzetes jachtra, amely olyan hatalmas és impozáns, hogy már-már félek a fedélzetére lépni.
A ropogósra vasalt kék egyenruhát viselő tengerészek bizalmatlanul végigmérnek, miközben óvatosan végigmegyek a hajót a szárazfölddel összekötő, a hullámzó tenger fölött húzódó, enyhén kilengő pallón, amely alatt kacsák, libák és hattyúk siklanak zavartalanul. A fejem fölött sirályok köröznek, készen arra, hogy lecsapjanak a tengerből felbukó halakra. Felmutatom egy magas tengerésznek a telefonom kijelzőjén a belépőt: ahogy a férfi a készülékért nyúl, alaposan megnézi a kezemet, majd különös pillantást vet rám.
A tekintetét követve észreveszem, azt nézd szobalány algír központjában a körmeimen fekete és kék szempillafestékpöttyök tarkállanak, a tenyeremet pedig makacs rózsaszín, fehér és vörös sávok díszítik. Egész délelőtt megállás nélkül dolgoztam a színészeket sminkelve, hogy az időseket fiatalabbá, a fiatalokat kifinomultabbá, a jóképűeket pedig egyenesen elragadóvá varázsoljam. Képzelem, milyennek láthat engem ez a pasas: magas, kissé elcsigázott nőnek, copfba fogott gesztenyebarna hajjal, fekete nadrágkosztümben — miközben a legtöbb látogató világos luxusruhákban és a saint-tropez-i napsütésnek köszönhetően tökéletesen lebarnult bőrrel lép a jacht fedélzetére.
Aztán a kifogástalan, vakító fehér és aranyszínekben pompázó egyenruhát viselő, francia kapitány vesz a gondjaiba: hűvös szertartásossággal odabiccent nekem, és keresztülvezet a tíkfával borított fedélzeten. Lemegyünk egy csigalépcsőn, és megállunk egy mahagóniajtó előtt, a kapitány kulcscsomót húz elő a zsebéből, kinyitja az ajtót, majd miután beléptem, csöndben be is csukja mögöttem — a diszkrét kattanás azt jelzi, hogy kulcsra is zárja, foglyul ejtve engem.
Uploaded by
Hát, legalább idáig eljutottam. Mély lélegzetet veszek, és körbenézek a sós tengeri levegő ellenére is kifogástalan állapotban lévő bőr és selyem bevonatú székekkel, perzsaszőnyegekkel és cseresznyefából készült, kulcsra zárt könyvszekrényekkel bebútorozott szobában, amely a hajó könyvtár- illetve klubhelyiségének tűnik. Tovább vizsgálódva észreveszem, hogy bár a kabinnak saját légkondicionáló 3 Köszönöm, asszonyom: erre parancsoljon francia.
A plafon felől halk, fémes zümmögést hallok: a szoba sarkaiban gubbasztó, mozgásérzékelővel ellátott kamerák egyike moccant meg, ragadozó madárként utánam fordítva tekintetét, nekem pedig alig sikerül elfojtanom a késztetést, hogy pofákat vágjak felé.
Jack Higgins Halálszonáta
Olyan csend van idebent, hogy meghallom, milyen hevesen ver továbbra is a szívem: őrülten igyekeztem, hogy időben ideérjek — és mindezt csupán azért, hogy aztán így megvárasson ez a gengsztermodorú pasas? De ha már idáig eljöttem, nem távozom anélkül, hogy végig ne csinálnám a dolgot. Hosszú út vezetett idáig, és ma végre megtudom majd, vajon jó döntéseket hoztam-e útközben.
Bizalmatlanul ismét körbepillantok a kabinban, aztán az jut az eszembe, vendéglátóm talán azért ilyen elővigyázatos, mert ő sem bízik bennem. Ebbe a különös szentélybe alig hatol be az odakint szikrázó napfény, és a félhomály emlékezetembe idézi, hogy a Riviérának igenis van sötét oldala: hallottam történeteket arról, azt nézd szobalány algír központjában tűnnek el néha egy szempillantás alatt gazdag hercegek vagy szórakozásra vágyó örökösnők a nyüzsgő utcákról, és hogyan teheti tönkre vagy épp híressé az embert a rulettkerék egyetlen megforgatása.
Itt azonban mindenkinek számos különböző oldala van, akár egy kubista festő által megálmodott arcnak, és amikor két évvel ezelőtt, nem sokkal a harmincadik születésnapom után megérkeztem ide, lassacskán rádöbbentem, társkereső mariee személy valahol mélyen elrejtve bennem is ott lakozik egy tolvaj.
A szemem mostanra már hozzászokott a félhomályhoz, ezért — miközben tudatában vagyok, hogy nyilván minden mozdulatomat figyelik — odalépek egy fényesre csiszolt diófa padhoz, amelyet a falhoz rögzítettek, hogy hullámzó tengeren se mozduljon el.
Annyira hasonlít a templomi padokra, hogy csöndes, merengő hangulat fog el, amikor letelepszem rá; úgy érzem magam, mint valami provence-i úri hölgy, aki besurrant egy üres templomba, hogy lehajtott fejjel, rózsafüzérét morzsolgatva kérjen valamit a védőszentjétől, elmondjon egy imát a keres apród, és meghallja felmenői intő szavát.
Elképzelhető, hogy a magam módján, pusztán azáltal, hogy itt vagyok, én is az ősök imádatának egyfajta formáját gyakorlom. Mert várakozás közben eszembe jut félénk, titkolódzó anyám, aki oly váratlan módon elindított ezen a valószerűtlen úton, mintegy átadva nekem a stafétabotot épp úgy, ahogy az ő anyja akarta átadni azt neki egykor. Vajon sikerült-e beteljesítenem dédelgetett álmaikat, vagy épp ellenkezőleg, lehet, hogy éppenséggel elárultam őket?
És ekkor ráébredek, hogy mind a mai napig válaszokat keresek, tanácsra és útmutatásra vágyom. Ondine; Café Paradis, tavasza A Földközi-tenger felől beiramodó sós délnyugati szél mintha nagy azt nézd szobalány algír központjában bekövetkeztét jelezte volna, ahogy fehér tarajú hullámokat sodorva a szikláknak, egymásnak taszította a Juan- les-Pins kikötőjében sorakozó halászbárkákat, majd átsöpört a Café Paradis hátsó kertjén, ahol Ondine épp zöldséget pucolt.
Azért menekült ki a kertbe a napsütéses áprilisi reggelen, mert a kávéház konyhája már ebben a kislemez frankenberg órában is katlanként izzott, az apró belső udvarra azonban méltóságteljes árnyékot vetett a közepén álló óriási aleppói fenyő.
Ondine a fát körbefogó, alacsony kőfalon ült, magabiztosan forgatva kését, szorgosan hámozva és külön tálakba téve Provence tavaszi kincseit: a bébirépát, a zöldborsót és az articsókát, amely olyan zsenge volt, hogy nyersen is fel lehetett szolgálni, vékony citromkarikákkal a tetején, amelyek olyan édesek voltak, hogy akár héjastul is elfogyaszthatta őket az ember.
Ondine fürgén dolgozott, bőrére vékony rétegben kiült az izzadság, így azt nézd szobalány algír központjában érzékelte, hogy megerősödött a szél, amely alaposan megrázta a fenyő ágait.
Mivel úgy nevelték, hogy higgyen a természet jóindulatú figyelmeztetéseiben, letette a kést és lehunyta a szemét, hogy felemelt fejjel üdvözölje az arcát végigsimító, éltető tengeri levegőt hordozó szelet. Azt nézd szobalány algír központjában lehetett része ilyen nyugodt pillanatokban, amikor a saját gondolataival foglalkozhatott, ezért amikor lelki szemei előtt lassanként megképzett egy távoli, izgalmasabb jövő ködös képe, úgy igyekezett megragadni azt, mintha egy szentjánosbogarat próbálna elkapni, mielőtt még kialszik a fénye.
A lány összerezzent, ahogy neve visszaverődött a szétszórtan álló épületek fakó kőfalairól. Felnézett, és meglátta anyja arcát az ablakkeretben: mintha csak valami rettentő császárnő portréjára pillantott volna.
A jobbat vagy a balt, nem számít. A lényeg, hogy el kell törnöd, mert ha nem Legyen elég annyi, hogy ha nem töröd el, akkor nem számíthatsz túl sok jóra. Na mármost, a kérdésem a következő: gyorsan töröd el a kart - reccs, hoppá, bocs, várj, segítek, itt ez a rögtönzött sín - vagy elnyújtod az egészet jó nyolcpercnyire, időről időre leheletnyivel növelve a nyomást, egészen addig, míg a fájdalom már lila és zöld és forró és jéghideg, és üvölteni kell, annyira elviselhetetlen?
Bár a reggeli ideje már elmúlt, az ebédidő pedig még nem érkezett el, a konyhai munka egyetlen percre sem álhatott le, csak így tudták a megszokott magas színvonalú szolgáltatást kínálni vendégeik számára.
A Café Paradis valamennyi alkalmazottja pontosan tudta, mi a dolga, még a konyhát a botor módon túl közel merészkedő egerektől óvó csíkos macska és a kávéházat az alamizsna vagy egy óvatlanul nyitva hagyott ablak reményében a környéken ólálkodó csavargóktól őrző buldog is.
Ami a tizenhét éves Ondine-t illeti, az ő dolga az volt, hogy megtegyen mindent, amire édesanyja utasította. Az ablakon kikukucskálva Madame Belange végre észrevette a lányát.
Mit henyélsz itt a kertben, mint valami török basa? A váratlanul feltámadt frissítő szél már továbbhaladt a maga kifürkészhetetlen útján, maga mögött hagyva a lányt, helyét a teljes gőzzel üzemelő konyhából kiáradó olajszag, a teherautók üzemanyagbűze és a gazdálkodók földjeiről a kertbe áramló füstszag vette át.
Továbbra is volt azonban valami különös a levegőben: Ondine szülei egész reggel furcsán viselkedtek, és fojtott hangon mormoltak egymás közt. Ahogy közelebb ért a házhoz, a kifinomult szaglású lány megérezte az aznapi ebéd illatait: pissaladière, azaz hagymával és fekete olívabogyóval készült lepény; vörösboros sertésragu; ami pedig a halat illeti… Csak nem…?
Berontott a konyhába, és egyenesen az évtizedek gondosan elkészített ételeinek melegével fortyogó, régi, fekete tűzhelyhez sietett a sarokban. Ilyen közelről már eltéveszthetetlen volt a nagy fazékból felszálló illat. Felemelte a fedőt, és elragadtatottan beleszagolt a fazékba. Zeller, hagyma, fokhagyma, paradicsom, ánizskapor, bors, petrezselyem, kakukkfű, babérlevél, a dél-franciaországi ételekre jellemző narancshéj… és még valami, valami különlegesen ritka és értékes fűszer, amely aranyszínűvé varázsolta a levest.
Elfoglalt édesanyja felnézett, sőt egy pillanatra szünetet is tartott munkájában. Anya és lánya áhítatos pillantást váltott egymással a vöröses sáfrányszál felett.
Welcome to Scribd!
A fűszer titokzatos aromával ruházta fel az ételeket, amelyet Jacqueline nővér úgy jellemzett: mintha a frissen kaszált széna csókot váltana a gesztenyemézzel. Ondine még akkor kapta Jacqueline nővértől az apáca saját termesztésű sáfrányát, amikor befejezte a Nizza fölötti hegyekben található, bentlakásos egyházi iskolát.
Az apátság konyháját vezető, elmélkedő hajlamú apáca azon kevés felnőttek egyike volt, akik értékelték a lány kíváncsiságát, ahelyett hogy ingerülten reagáltak volna rá. Mivel tudta, hogy Ondine szülei kávéházat üzemeltetnek, lehetővé tette, hogy a lány a tanulók szokásos feladatainak elvégzése helyett inkább neki segédkezzen a csöndes, merengésre csábító kertben, és elsajátítsa konyhaművészetének ősi titkait.
